Alan Alexander Milne: Micimackó kuckója

Fordította: Karinty Frigyes

Nyolcadik fejezet, 

amelyben Malacka nagy tettet hajt végre

Micimackó és Malacka kuckójától nem messze, úgy a feleúton, egy Gondolkodó Sarkocska volt: ott szoktak megállni és a dolgokat mérlegelni, ha látogatóba indultak egymáshoz. Meleg zug volt, és a szél se érte; ilyen alkalmakkor leültek ott, elgondolták azt is, hogy mit csinál­janak most, mikor már ott voltak, és vége a látogatásnak. Valamelyik nap elhatározták, hogy nem csinálnak semmit; ezt a dolgot Micimackó versben akarta megörökíteni. Tudni kell mindenkinek, mire jó ez a kitűnő helyecske. 

Langyos és napos a zugocska,
hol Micimackó heverész.
Ide süt mindig a napocska,
és a birtoka az egész.
Hú, elfelejtettem Malackát!
Övé belőle egy kis rész. 

Valamelyik őszi reggel, mikor a szél lekaszálta a levelet a fákról, és olyan hideget csinált éjjel, hogy az ágakat is le akarta kaszálni, Micimackó és Malacka ketten üldögéltek a Gondolkodó Sarkocskában, és törték a fejüket.

- Mert ami engem illet, én azt vélem - mondta Micimackó -, elmegyek a Micimackó Kuckóba, és meglátogatom Fülest... Ekkora szél! Hátha az ő házát el is fújta? Talán azt akarja, hogy segítsünk neki újat építeni.

- Ami pedig engem illet, én azt akarom, keressük fel előbb Róbert Gidát... de ha nincs odahaza, akkor úgyse kereshetjük fel - mondta Malacka.

- Na akkor menjünk és látogassunk meg mindenkit - vélte Micimackó. - Mer ha az ember úgyis órák hosszat sétált már a szélben, és hirtelen betoppan valakihez, és ott azt mondják neki: „Ejnye, Micimackó, éppen jókor jöttél, mert van itt egy kis nyalánkság részedre” - akkor rendben is van minden, mer akkor azt úgy hívom, hogy: „Jaj de jó Nap.”

Malacka ugyan azt tartotta, hogy valami okának kell lennie annak, ha az ember valakit látogat. Az ember beteget látogat, vagy valamit meg akar tudni, valamit ki kellene eszelnie Mici­mackó­nak. Talán ki tud eszelni valamit.

Micimackó tud.

- Mehetünk is... Azért megyünk, mert úgyis Csütörtök van, és kívánhatunk mindenkinek Boldog Csütörtököt.

Felkeltek, és amikor Malacka újra leült, mert nem is sejtette, hogy ilyen ereje van a szélnek, és Micimackónak fel kellett őt emelni, akkor megindultak. Először Micimackó házába nyitottak be. Még szerencse, hogy mihelyt odaértek, Micimackó otthon is volt. Beinvitálta őket; kicsit nyalakodtak, és mentek tovább Kanga Kuckójáig, jó szorosan egymás mellett. Hangosan vitatkoztak:

- Na, nem igaz?

- Mi nem igaz? - és:

- Hangosabban, kérlek, nem hallom jól.

Mire Kanga házához értek, már annyira el voltak fáradva, hogy ott kellett maradniuk ebédre. Mire újból nekiszedelőzködtek, bizony kicsit hideg volt odakünn. Siettek is Nyuszihoz, amennyire csak tőlük tellett.

- Itt vagyunk, mert Boldog Csütörtököt akartunk neked kívánni - mondta Micimackó. Párszor ki-be járt az ajtón; mégis, ki kellett próbálni, biztos-e, hogy éppen olyan jól ki tud majd jönni, ahogy bement.

- Mért, mi különös van azon, hogy csütörtök van? - kérdezte Nyuszi. Mire Micimackó elmagyarázta a dolgot. Nyuszi, akinek mindig Rengeteg Fontos Dolga volt, csak annyit mondott:

- Én azt hittem, hogy csakugyan valami komoly dolog hozott ide - mire persze leültek, és azért kaptak valamit. Nemsokára Micimackó és Malacka újból felkerekedtek, most hátulról kapták a szelet, nem volt olyan nagy a baj.

- Nyuszi csöppet se buta - mondta Micimackó elmélyedve.

- Úgy van. Okos - vélte Malacka.

- Esze, az van neki.

- Van neki - vélte Malacka. - Esze, az van neki.

Mire hosszú hallgatás következett.

- Úgy vélem - mondta Micimackó -, ez az oka annak, hogy soha semmit meg nem ért.

Már akkor Róbert Gida is otthon volt. Délután lévén, nagyon megörült a vendégeinek, akik ott is maradtak majdnem uzsonnaidőig. Kaptak így is egy Majdnem Uzsonnát. Ez olyan, amit az ember hamar elfelejt. Nosza, szaladtak Micimackó kuckójába, hogy végre megtalálják Fülest, nehogy lekéssenek egy Tulajdonképpeni Uzsonnáról Bagolyéknál.

- Szervusz, Füles! - kiáltották vígan már messziről.

- No! - mondta Füles. - Talán eltévedtetek?

- Nem a!... Csak meg akartunk látogatni - mondta Malacka. - És hogy milyen is nálad. Nézd csak, Micimackó, hisz ez a ház még áll!

- Persze, hogy áll - mondta Füles. - Ez furcsa. Talán valakinek le kellett volna bontania?

- Azt hittük, hogy esetleg a szél elvitte - vélekedett Micimackó.

- Senki se vitte el. Talán elfelejtették...

- Jó, igazán örülünk, hogy láthatunk, Füles, és most megyünk is Bagolyékhoz.

- Hát csak menjetek. Majd meglátjátok, ott milyen jó. Egy-két nappal ezelőtt repült erre; bizony, engem is észrevett. Nem mintha megszólított volna - erre, kérlek, figyelmeztetlek! -, de az bizonyos, hogy észrevett. Kedves tőle... Az embert sok mindenre felbátorítja... Nem tesz semmit.

Micimackó és Malacka még egy kicsit körülszaglásztak.

- Hát isten veled, Füles! - mondták, és könnyed oldalgással siettek el, mint akiknek nem fontos - utóvégre hosszú út áll előttük, és jó lesz sietni.

- Isten áldjon! - mondta Füles. - Vigyázz, Malacka, nehogy a szél elfújjon. Hiányoznál... Azt kérdenék: „Ejnye, ejnye, hová fújta a szél azt a kedves kis Malackát?...” Igazán mindenki szeretné tudni, hová. Na, isten áldjon meg, és igazán örültem...

- Isten áldjon! - Micimackó és Malacka véglegesen elbúcsúztak, s baktattak előre, Bagolyék­hoz.

De most szembejött a szél, Malacka fülei a feje mögött billegtek, akárcsak holmi zászlók, s úgy kellett törtetni előre. Mintha egész csomó óra telt volna el, míg eljutottak a Százholdas Pagonyba, és újra kiegyenesedhettek. Kicsit idegesek voltak muszáj volt odafigyelni, mikor a vihar tombolt az ágak közt.

- Na és ha egy fa akkor esik le, Micimackó, mikor éppen alatta állunk?

- Na és ha nem éppen akkor? - mondta Micimackó alapos megfontolás után.

Malacka megvigasztalódott. Nemsokára egész vígan, derűsen kopogtattak Bagoly ajtaján.

- Jó napot, Bagoly! - mondta Micimackó. - Eljöttünk megkérdezni, hogy vagy. Malacka is itt van... Tudod, mert úgyis Csütörtök van...

- Ülj le, Micimackó... Te is, Malacka - mondta Bagoly barátságosan. - Helyezzétek magatokat kényelembe.

Szépen megköszönték, és kényelembe helyezték magukat.

- Mert látod, Bagoly - mondta Micimackó -, borzasztóan siettünk, hogy el ne késsünk - látni akartunk, mielőtt elmegyünk...

Bagoly ünnepélyesen bólogatott.

- Kérlek, igazítsd ki a szavaimat, ha tévedek - mondta -, de vajon az igazat állítottam-e, ha kijelentem, hogy véleményem szerint csuda egy ronda idő van odakünn.

- Csuda - felelt Micimackó helyett Malacka, aki éppen olvadozni kezdett.

Szárítgatta a fülét, és azt óhajtotta, bár az isten adná, bár odahaza lenne végre a tulajdon házában.

- Nekem úgy rémlett - mondta Bagoly. - Akkor is épp ilyen ronda nap volt, mikor Róbert nagybátyám - amott van az olajfestésű képe jobbra tőletek a falon - valamelyik nap, hogy kicsit megkésve érkezett... atyaúristen, mi az?

Szörnyű csattanás, rettenetes recsegés-ropogás töltötte be a hajlékot.

- Vigyázz, vigyázz! - sivított Micimackó. - Jaj, csak az ingaórát! El az utamból! Malacka! Malacka, te, hisz én rád esek!

A szobának az az oldala, amit Micimackó foglalt el, lassan lefelé kezdett süllyedni, és a székek halkan Malackára borultak... Az óra elegánsan siklott le a kandallóról, útjában néhány vázát ragadván magához, míglen egyszerre csörrent valamennyi egymás nyakába azon a helyen, amelyik valamikor padló volt, de most szerette volna tudni, hogy festene falnak. Róbert, a nagybácsi, aki a kandalló előtti szőnyegecske helyét volt elfoglalandó, rámájával együtt magával hozta azt a darab falat, amin tartózkodni szokott, hogy az is szőnyeg legyen már egyszer. Ezek a Malacka széke köré csoportosultak éppen akkor, mikor Malacka felállni készült róla, s darab ideig senki se tudta volna biztonsággal megmondani, hogy Észak merre van. Aztán jött egy még nagyobb reccsenés... Bagoly háza igyekezett magát a lehetőség szerint összeszedni... - aztán csönd lett.

A szoba egyik sarkában az asztalterítő felduzzadt, labdává csavarodott, és gurulni kezdett a szobán keresztül, aztán egyszer-kétszer felfelé meg lefelé ugrott, és kilátszott belőle két fül. Még egyszer átgurult a szobán, és kihámozta magát.

- Juj ! - mondta idegesen Malacka.

- Na? - kérdezte a székek egyike.

- Hol vagyunk?

- Nem vagyunk olyan biztosak benne - így a Szék.

- Az izé - Bagolyéknál vagyunk?

- Alighanem, mert épp uzsonnázni akartunk, és nem lett belőle semmi.

- Ahá! - mondta Malacka. - És Bagoly mindig a mennyezeten tartotta a levélszekrényét?

- A mijét?

- Oda nézz!

- Nem lehet - mondta Micimackó a szék alól. - Arccal lefelé vagyok valami alatt... ilyenkor, Malacka, az ember nehezen pillant fel mennyezetekre.

- Pedig ott tartotta, Micimackó.

- Talán most annak is megváltozott a helye - vélte Micimackó. - Mert ő szereti a változatos­ságot.

Zavaros hangok hallatszottak az asztal mögül, a szoba másik sarkában. Megjelent Bagoly.

- Malacka - mondta Bagoly, és úgy festett, mint aki hihetetlenül bosszankodik -, hol van Micimackó?

- Nem tudom biztosan...

Bagoly megváltoztatta a hangját. Csúnyán nézett arra a darabra, ami Micimackóból látható volt.

- Micimackó - mondta Bagoly igen szigorúan -, te csináltad ezt?

- Nem hinném - mondta alázatosan Micimackó.

- Hát akkor ki csinálta?

- Alighanem a szél - vélte Malacka. - Alighanem leszedte a szél a házad Bagoly.

- Ú-úgy? Gondoltam, inkább Micimackó...

- Nem a’ - mondta Micimackó.

- Ha a szél volt - mondta bagoly eltűnődve -, akkor nem Micimackó a hibás. Akkor őt vád nem illetheti. - E barátságos szavakkal felrepült, hogy megnézze az új mennyezetet.

- Malacka! - kiáltott Micimackó halkan.

Malacka lehajolt hozzá.

- Mit mondott, hogy mi illet vagy nem illet engem?

- Azt mondta, hogy téged nem illet vád.

- Hja, vagy úgy... Azt hittem, azt mondta, hogy ami engem illet... Na igen.

- Bagoly - mondta Malacka -, gyere le, és segíts Micimackónak.

Bagoly, aki a levélszekrényének szépségét csodálta, leszállt. Együtt húzták-vonták a karos­széket, s nemsokára Micimackó alulról felfelé kecmergett ki s körülnézett.

- Na? - kérdezte Bagoly. - Szépen vagyunk, mi?

- Mit csináljunk, Micimackó? - kérdezte Malacka. - Nem jut véletlenül az eszedbe valami?

- Éppen most jutott valami - felelt Micimackó. - Olyan kis semmiség. - Mindjárt el is kezdte: 

Hevertem hátamon,
s legjobb lesz, gondolom,
heverni a nyári nappal szemben. 

Nem volt külön dolog,
gondolom, dúdolok
de nem jutott semmi eszembe. 

Vállamba benyomva
csak arra gondótam:
Délutáni álom? 

Hasamon forogva,
mellembe szorultan
az ébredést várom. 

Nem jött semmi. Arcom
fődbe benyomódik,
akrobatának semmi. 

Ám egy derék medve?
Annak csak nincs kedve
szék alá nyomódni? 

Szorítják meg nyomják
szegény öreg orrát,
kérem, ez csak nem szép! 

Majd széjjelpréseltek,
majdnem felkéseltek
nyakad, füled, szájad, 

ó, te szegény állat. 

Bagoly köhögött, mint akinek semmi köze a vershez, és nem is találja szépnek, és kijelentette, ha Micimackó azt hiszi, hogy ez volt az egész, akkor aligha foglalkozhatnak a Menekülés eszméjével.

- Mert - tette hozzá - ott, ahol az ajtó volt, ugyan nem mehetünk ki. Arra valami ráesett.

- Na, hát akkor hogy lehet másképp kimenni? - kérdezte félénken Malacka.

- Hát éppen erről van szó, Malacka. Épp erről kellett volna Micimackónak nyilatkoznia.

Micimackó ott ült a padlón, ami még nemrégiben is fal volt. Felnézett a mennyezetre, ami még nemrégiben szintén fal volt, de egy másik, és olyan ajtó volt benne, amit ajtónak lehetett használni. Csakugyan tépelődni kezdett.

- Fel tudnál repülni a levélszekrényig, ha Malackát felkapod a hátadra?

- Á! - felelt gyorsan Malacka. - Azt úgyse tudná.

Bagoly az ilyesmihez szükséges Közbeiktatott Izmokról értekezett. Beszélt ő már egyszer erről Róbert Gidának és Micimackónak. Várta is nagyban, hogy majd újra megemlítheti. Ez is olyan dolog, hogy jó, ha az ember kétszer is elmagyarázza, mielőtt értik, hogy miről van szó.

- Mert tudod, Bagoly, ha Malackát betehetjük a levélszekrénybe, átmászik ott, ahol a leveleket szokták bedobni, lemászik a fán, és segítséget hoz.

Malacka még gyorsan megjegyezte, hogy ő úgyis sokat hízott darab idő óta. Hogy aligha tehetné, akármilyen szívesen tenné. Bagoly kijelentette, hogy múltkor csináltatta nagyobbra a levélszekrényét, arra az esetre, hogy nagyobb leveleket kap. Talán lehetne, mire Malacka megjegyzi:

- De hisz azt mondtad, hogy nincsenek meg hozzá a szükséges tudod már mik - de Bagoly csak azt mondta:

- Á, persze, minek is akkor beszélni róla.

- Akkor jobb is, ha másra gondolunk - vélte Malacka.

Micimackó előtt felrémlett az a nap, mikor kimenthette Malackát az áradásból, és mindenki őt bámulta. S miután mostanság nem bámulták túlságosan gyakran, gondolta, lehetne őt újra bámulni. S mint az előbb, újra megrohanta egy gondolat:

- Te Bagoly - mondta -, jutott valami az eszembe.

- Szép, kövér, ügyes Medve vagy - selypített Bagoly.

Micimackónak tetszett, hogy ő szép kövér, ügyes medve, és szerényen megjegyezte, hogy hiszen csak egy gondolat volt. Kössön az ember egy darabka madzagot Malackára, aztán dobja föl a levélszekrénybe úgy, hogy a madzag másik végét a csőrében tartja. Azt átlöki a dróton, lehozza a földre; Malacka is nagyot húz, ott ahol most áll, mindaddig, amíg a másik vége szépen felemelkedik.

- Na és akkor Malacka csakugyan ott van - véli Bagoly. - Hacsak a madzag el nem szakad...

- Találunk másik madzagot...

Ilyesmit Malacka nem hallgatott szívesen, mert akármennyi madzagjuk van, akármennyivel is húzzák fel, neki mégiscsak repülni kell, de úgy látszik, mást itt nem lehet tenni. Egy szomorú pillantást vet vissza életére, a boldog órákra, amiket az Erdőben töltött olyan módon, hogy nem húzták fel madzaggal a mennyezetre, de aztán elszántan bólintott Micimackó felé, és kijelentette, hogy hiszen egész jó egy Te-Te-Te-Terv ez is...

- Úgyse szakad el - suttogta Micimackó vigasztalón. - Hiszen olyan Pici Állatka vagy, és én alattad állok, s ha megmentesz mindnyájunkat, hidd el, Nagy Dolog lesz az, és sokat fogunk még róla beszélni; esetleg Verset is csinálok róla, és a népek majd éneklik... Nagy Dolgot művelt a Malacka - lám Micimackó írta rá a Verset!

Hát ettől Malacka megvigasztalódott valahogy, s mikor mindennel elkészültek, s érezte, mint emelkedik lassan a mennyezet felé, már annyira büszke volt, hogy szinte felkiáltott: „MOST NÉZZETEK!” Csak attól félt, hogy akkor Micimackó és Bagoly elengedik odalenn a madzagot, és csak néznek.

- Haladunk, haladunk felfelé! - mondta derűsen Micimackó.

- A dolog úgy megy, ahogy elképzeltük, és várni lehetett - vélte Bagoly, igyekezvén segíteni.

Csakugyan, elég hamar ment. Malacka kinyitotta a levélszekrényt, és bemászott. Aztán, mikor leoldotta a madzagokat, benyomta magát a hasadékon, amelyikbe a régi szép napokban, mikor még ajtó volt az ajtó, rengeteg levél érkezett Baglyocskához váratlanul, miket saját maga írt magának.

Nahát nyomakodott és tolakodott befelé, addig-addig, amíg csakugyan kinyomta magát. Boldog volt és izgatott; gondolta, levisít egy utolsó istenhozzádot a bent rekedt foglyoknak.

- Itt minden rendben - mondta a levélszekrényen keresztül. - A fádat, amin laktál, ledöntötte a szél, Bagoly, az ajtón keresztül pedig egy ág fekszik. De nem baj, mert én meg Róbert Gida majd elhordjuk innen. Micimackónak is hozunk majd egy madzagot, én elmegyek, és elmon­dok neki mindent. Le is tudok mászni, tudom, hogy veszedelmes, de én azért megteszem, szó sincs róla, aztán egy fél óra múlva visszajövünk Róbert Gidával. Isten veled, Micimackó! - Meg se várta, míg Micimackó felel: Isten veled, Malacka; köszönet és hála - hanem ment útjára.

- Fél óra - mondta a Bagoly, és kényelembe helyezte magát. - Na, ez épp elég idő arra, hogy elmondjam azt a történetet Róbert nagybátyámról, akit elkezdtem... tudod? arról, akinek a fényképén fekszel. De hát hol is tartottam? Persze, tudom már. Hát kérlek, az is egy olyan szörnyű nap volt, aznap délután, mikor...

Micimackó lehunyta a szemét.