Alan Alexander Milne: Micimackó kuckója

Fordította: Karinty Frigyes

Tizedik fejezet, 

amelyben Róbert Gida és Micimackó elérkeznek az Elvarázsolt Völgybe,
ott el is búcsúzunk, és magukra hagyjuk őket

Róbert Gida elindult. Senki se tudta, miért indul el, senki se tudta, hová indul. Még azt se tudták, hogy honnan tudják, hogy Róbert Gida csakugyan elindul. De valahogy az Erdőben tudták valamennyien, hogy ennek el kell következnie. Még a Kicsik Legkisebbike, Nyuszinak egy ismerőse, sőt mondhatnók, rokona és üzletfele - aki azt állította, hogy látta egyszer Róbert Gida lábát, bár hisz ez nem olyan biztos, mert lehetett az éppen másvalami is -, hát igen, még ez a K. L. is tudatára ébredt annak, hogy a Dolgok meg fognak Változni. Előbb és Utóbb, két másik ismerős, vagyis inkább rokon, már annyira biztos volt benne, hogy így szóltak egy­más­hoz: „Na, Korábban?” - Mire a másik azt mondta, hogy: „Á! Későbben!” De valahogy olyan reménytelen volt a kérdés, mint a felelet, mintha feleletet tulajdonképpen egyik se várt volna.

Valamelyik nap, mikor már érezte, hogy tovább ez így nem mehet, Nyuszi egy „Értesítés”-t agyalt ki, amiben ez állt:

„Itten arról értesíttetik, hogy mindenki találkozzék Micimackó kunyhója előtt. Határozatot kell hoznunk, igenis Balra Tartsatok, aláírás Nyuszi.”

Kétszer-háromszor nekigyürkőzött, mert a „Határozat”-tal nem volt olyan tisztában, hogy hogy írják. Mire nagy nehezen elkészült, elvitte a többiekhez, hogy elolvassák. Valamennyien megígérték, hogy jönnek.

- Hát - mondta Füles aznap délután, mikor látta, hogy valamennyien a lakása felé tartanak - ez aztán a meglepetés! Tartsak én is veletek?

- Füles is? - súgta Nyuszi Micimackónak.

- Jöhet. Elmondtam neki reggel mindent.

Így hát mindenki megkérdezte Fülestől, hogy hogy van. Füles kijelentette, hogy nincs is, már­mint tudomása az Értesítésről. Na aztán leültek, és mikor már valamennyien helyet foglaltak, Nyuszi felállt.

- Valamennyien tudjuk, miért jöttünk itt össze - mondta. - Füles barátomat azonban még külön is megkértem arra.

- Engem kért meg - mondta Füles. - Óriási.

- Megkértem őt, hogy terjesszen elő egy indítványt. - Nyuszi leült. - Rajta, Füles! - mondta.

- Kérlek, ne siettess - mondta Füles, és kényelmesen emelkedett fel. - Kérlek, ne „rajtázz” engem.

Darab papírt vett elő a füle mögül, és szétterítette.

- Erről itten nem tud senki semmit - mondta. - Meglepetés. - Fontoskodva köhögött, és újra kezdte: - Hát izé és a többi, mert mielőtt megkezdhetném, és illetőleg mielőtt be tudnám fejezni, egy kis költeményt szeretnék felolvasni mindenekelőtt. Eddigelé... ugyanis eddig, vagyis hát eddigelé... hosszú szó! mingyárt meglátjátok a jelentőségét... eddigelé, mint mon­dám, verseket az Erdőn Micimackónk írt; jó modorú Medve, hanem határozottan Feltűnően és kifejezetten Csekélyértelmű. A vers, mit felolvasandó vagyok, Fülesünk szerzeménye, vagyis hát Én szereztem egy nyugodtabb pillanatomban. Ha valaki kiveszi Zsebibaba kezéből a kis ökörszemet, és ismét másvalaki lesz szíves Bagolyt felébreszteni, valamennyien hallhatjuk... A címe... egyszerűen VERS-nek címeztem. 

Elindult a Róbert Gida.
(Mondják, elindult.)
Hová?
Senki se tudja,
de ő csak ment -
ment, annyi szent.
(A „szent” se rím.)
És már
csak ennyi,
hogy menni, menni, menni...
Mint a vöcsök...
(Most erre kéne rím.)
Vöcsök:
De erre nincs.
Még jó, hogy egyszerre mentek.
Testvérek ők,
öcsök.
Ez nehezebb, mint hogy gondolám,
e költemény -
üres a fészek,
itt abbahagyom az egészet,
isten veled, Róbert Gida,
én
s minden barátod
a vízbe hagy, na látod!
Üdv neked s béke, béke!
(Ez nagyszerű!)
Mondhatnám vége, vége! 

- Ha valaki tapsolni akar - mondta Füles, mikor befejezte -, akkor most tapsolhat.

Valamennyien tapsoltak.

- Köszönöm - mondta Füles. - A kitüntetés váratlanul ért és meghatott, ha egészen csekély mértékben Langyosak is voltak a tapsok.

- Ó, sokkal jobb, mint az enyimek! - mondta Micimackó rajongva. Csakugyan így is gondolta.

- Hát - mondta Füles szerényen - az is akart lenni.

- A Határozat - vélte Nyuszi - az, hogy mi ezt valamennyien aláírjuk, s elvisszük Róbert Gidához.

Alá is írták.

Elindultak vele Róbert Gidához.

- Szervusz, mindnyájan! - mondta Róbert Gida. - Szervusz, Micimackó!

- Szervusz! - mondták valamennyien, s valahogy egyszerre igen rosszul és kényelmetlenül érezték magukat, mert ugye ez olyan istenhozzád-forma volt, és erre nem szerettek gondolni. Hát csak álltak ott, és vártak, hogy majd valaki megszólal. Lökdösték egymást: „Ma kezdd te!” - aztán Fülest valahogy előrelökték, és a többiek felsorakoztak mögötte.

- No, mi az, Füles? - kérdezte Róbert Gida. Füles a farkát csóválta; egyik oldalról a másikra csóválta, valahogy bátorítani akarta saját magát.

- Róbert Gida - mondta -, mi azért vagyunk itt, hogy elmondjuk Neked, hogy mi Tetőled... meg van írva, mert leírtuk... mindnyájan... mert izé... mi úgy hallottuk, vagyis tudjuk is vala­mennyien... hát igen, ez így van már... mert Te... és mi... hogy rövidre fogjam, erről van szó. - Mérgesen fordult hátra a többiekhez: - Jaj, mindenki ebben az egy Erdőben van. Alig van itt már hely. Soha életemben Ennyi sok Állatot nem láttam együtt, és egyik sincs ott, ahol kellene neki lenni. Nem látjátok, hogy Róbert Gida egyedül szeretne maradni? Na, én megyek. - És eloldalgott.

Bár nem tudták egész biztosan, hogy miért, a többiek is kezdtek eliszkolni. Mire Róbert Gida elolvasta azt, hogy VERS, és felnézett, hogy azt mondja: „Köszönöm”, már csak Micimackó volt ott.

- Nagyon kedves, nagyon vigasztaló - mondta Róbert Gida, és összehajtotta a papírt. - Jöjj, Micimackó! - És elindultak együtt.

- Hová megyünk? - kérdezte Micimackó, utána szaladva. Nem tudta, hogy mi lesz, vagy pedig az lesz, hogy „Micsináljunkhogycsináljukhisztudodmármit?” - Hová megyünk?

- Sehová - mondta Róbert Gida.

El is indultak arrafelé, s miután egy darabig haladtak, Róbert Gida megszólalt:

- Mondd, Micimackó, mit szeretsz te a világon a legjobban csinálni?

- Mit szeretek? - Meg kellett állnia, hogy gondolkodjon. Mert mézet enni, ez csakugyan jó dolog, mielőtt nekikezd az ember, olyan az a perc, hogy szinte jobb, mint mikor már nyalja - de nem tudta, hogy hívják az ilyesmit. Azután arra gondolt, hogy Róbert Gidával együtt lenni is egész jó dolog; ha Malacka velük van, barátságos és kedves dolog az is. Mikor mindezt átgondolta, azt mondta: - Legjobban azt szeretem a világon, ha mi ketten Malackával elindu­lunk, hogy Téged meglátogassunk. Te meg azt mondod: „Na, nem kellene egy kis Izé?” - És én azt mondom: „Én nem bánom; elkelne egy kis Izé. Hát tenálad, Malacka?” - És különösen, ha ilyenkor szép idő van odaki, minden cseng-bong, és a madarak is énekelnek.

- Ezt én is szeretem - mondta Róbert Gida. - De hogy mit szeretek legjobban csinálni? Semmit.

- Hogy csinálsz Semmit? - kérdezte Micimackó, egy darabig elgondolkozva.

- Úgy, hogy mikor rád kiáltanak, éppen mikor indulsz, hogy csináld: „Mit csinálsz most, Róbert Gida?” - és azt feleled: „Ó, semmit!” - és mész, és csakugyan nem csinálsz semmit.

- Ahá! - mondta Micimackó.

- Most majd ilyenféle dolgot csinálunk, ami semmi.

- Ahá! - mondta újra Micimackó.

- Az ember csak megy, odahallgat olyasmire, amit úgysem hall, és nem izél semmivel.

- Ahá! - mondta Micimackó.

Továbbmentek; gondoltak Erre meg Amarra; lassan meg is érkeztek az Erdő mögött az El­vará­zsolt Völgybe, ahol Majdnem-Hatvan fa áll körbe, Róbert Gida tudta, hogy ez el van varázsolva, mert soha senki nem tudta megolvasni, hogy hatvanhárom vagy hatvannégy fa van-e ott, még akkor se, ha egy madzagot kötött minden fára, amit már megolvasott. S miután el volt varázsolva, a földje se olyan jó, mint az Erdő többi része, göröngyös és töredezett, hanem szép sima fű nőtt rajta, bársonyos és zöld. Az egyetlen hely az Erdőben, ahol az ember gondtalanul megpihenhetett anélkül, hogy rögtön fel kellett volna kelnie és mással törődni. Ott volt előttük az egész világ, amíg csak nem ért az égre, s ami csak előfordult a világon, az mind ott volt velük a Völgyben.

Róbert Gida hirtelen elkezdett mesélni Micimackónak mindenféle dolgokról: hogy az embe­reknek van ám Királyuk és Királynéjuk, és vannak Vezérek, de van Európa is, annak hívják, meg a tengerben van egy sziget, ahová nem is jár hajó, meg hogy csinálhat az ember magának igazi vízi szivattyút (ha nagyon akar), és hogy mikor ütötték Lovaggá a Lovagokat, meg mik jönnek Brazíliából. Micimackó nekitámasztotta a hátát egyik Majdnem-Hatvannak, össze­kulcsolta a mancsát, és azt mondta: „Jé” és „Nem is tudtam!” - és arra gondolt, hogy milyen jó volna, ha Igazi Esze volna és nemcsak olyan játékesze, akkor ő is megérthetne vele sok mindent. Lassan-lassan Róbert Gida elmondta mind a dolgokat, és elcsendesedett; csak ült, és nézte a világot, és gondolta, jaj, csak ne lenne vége.

De Micimackó is gondolkodott; és hirtelen azt mondta Róbert Gidának:

- És az olyan nagyon nagy dolog, amit mondtál, ha az ember olyan izé, ló?

- Olyan mi? - kérdezte Róbert Gida lustán, mert másra gondolt.

- Izé-lovon.

- Ja, lovag?

- Persze; igaz is! - mondta Micimackó. - Mert én azt hittem... Az is olyan nagy, mint a Királyok és Vezérek és a többiek, amit mondtál?

- Akkorák nem, mint a Királyok - mondta Róbert Gida, de mikor látta, hogy Micimackónak ez nem tetszik, gyorsan hozzátette: - Azér a Vezéreknél nagyobb.

- Medve is lehet?

- Persze hogy lehet! - mondta Róbert Gida. - Csinálok is belőled egyet. - Egy vesszőt ragadott fel, ráütögetett Micimackó vállára, és azt mondta:

- Kelj fel, Micimackó úr, Lovagjaim Legnemesebbike.

Micimackó felkelt, aztán újra leült, és azt mondta: - Köszönöm! - Mert ezt kell mondani, ha az embert lovaggá ütötték. Aztán újra álmodozni kezdett, látta magát Vitéz Szivattyúval és Vitéz Brazíliával, amint valamennyien együtt laktak egy lóval, hol is hű Lovagok (kivéve a vité­zeket, mert azok a lovaknak viselték gondját) a jó Róbert Gida Király körül csoporto­sultak... itt-ott megrázta a fejét, s elmondta magának: „Valahogy nem egész jól csinálom.” Aztán mindazokra a dolgokra gondolt, amiket Róbert Gida majd elmond neki, ha visszajön onnan, ahová menni akar, és hogy milyen nehéz dolog egy Csekélyértelmű Medvének, mikor mindezeket el akarja gondolni. - Talán - mondta saját magának bánatosan - Róbert Gida nem mond el nekem több dolgot - s azon tűnődött, hogy vajon a Hű Lovag annyit jelent-e, hogy az ember hű valakihez, aki már nem is mond el neki semmit se, és az illető mégis hű marad.

Róbert Gida, aki még mindig a világot nézte, állával a keze fején, hirtelen megszólalt:

- Micimackó!

- Nos? - kérdezte Micimackó.

- Ha én... Ha... Micimackó!

- Nos, Róbert Gida?

- Többé már nem csinálok Semmit.

- Soha többé?

- Most már majd nem annyit... Nem engednek...

Micimackó várta, hogy folytatja. De Róbert Gida újra elcsendesült.

- No, Róbert Gida? - kérdezte segítségre készen.

- Micimackó, ha majd... hiszen tudod... ha már majd Semmit se csinálok, eljössz ide néha hozzám?

- Még hogy én?

- Te, Micimackó.

- Te is itt leszel?

- Itt leszek, Micimackó... Igazán itt leszek... Megígérem, Micimackó.

- Így jó lesz - mondta Micimackó.

- Micimackó, ígérd meg, hogy nem fogsz engem elfelejteni. Akkor se, ha már százéves leszek.

Micimackó gondolkodott darabig.

- Én akkor milyen öreg leszek?

- Kilencvenkilenc.

Micimackó bólintott.

- Megígérem - mondta.

Még mindig a világot szemlélve, Róbert Gida kinyújtotta a kezét, és megérintette Micimackó mancsát.

- Micimackó - mondta komolyan Róbert Gida -, ha... ha én talán nem egészen... - Abbahagyta, újra próbálta: - Micimackó, akármi történik, ugye, te meg fogsz érteni?

- Mit fogok megérteni?

- Á, semmit! - Róbert Gida nevetett és felugrott. - No gyere!

- Hová? - kérdezte Micimackó.

- Akárhová - mondta Róbert Gida.

Így aztán együtt elindultak. De akárhová mennek, és akármi történik velük útközben, az Erdő végében, az Elvarázsolt Völgyben a kisfiú meg a medvéje mindig játszani fognak.